A kortárs képzőművészeti intézmény-komplexum ipari épületek rehabilitációjából jött létre. Az Építészfórum a következőket írta 2002-ben:
Kis matt fehér épület, a MEO bejárati épülete, mögötte két tégla ipari csarnok. Bent a nagy egybefüggő terek apró zörejei, beszéd és lépések zaja. A belső tér változatos, vakolaltan tégla falak, máshol fehér felületek, de van fa oszlopokkal tagolt fa tartószerkezetű kisterem s acél lépcsőhöz kapcsolt kiállító galéria. Ezen a kis galérián tavaly november végén, nem sokkal az intézmény nyitása után, építészek kiállítás megnyitója volt, ezzel egyidőben a nagyteremben kortárs képkiállítás, egy másik teremben pedig énekkari próba. A megnyitón Zalaváry Lajos építész arról beszélt, hogy a magyar építészet legígéretesebb követői számára egyetlen veszély létezik, a korhangulat. Ez minden időben az autonóm egyéniségek és gondolkodó emberek legnagyobb ellensége, s mára “elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor színházi díszlettervezők lettünk.”
A MEO talán nem ilyen, terei impozánsak és igen praktikusak, a bejárati épület pedig éppen az újat, valami önállót, személyeset hirdet. Az együttes irtózatos zűrzavarból alakult ki. A valamikori Táncsics Bőrgyárban a (Minőség Ellenőrzési Osztály = MEO) működése alatt mindenféle célú és rendű építkezés folyt, a jelenlegi épületek sem kívülről, sem belülről nem voltak tisztán felismerhetőek.
