Biztosan el tudja képzelni a tisztelt olvasó azt a helyszínt, építési telket, ami az építészeti ihlet forrásaként működik. Azt az ideális környezetet, ahol házat tervezni már önmagában is a szakma ünnepe, ahol az építész az első helyszíni bejárása alkalmával azt éli át, mint amit Petrarca a Mont Ventoux-n. Nos, az írásunkban bemutatni kívánt családi ház telke nem ilyen helyszín. Szinte tökéletesen ellentéte az ideálisnak: szűk, a szomszédos házak karaktere pocsék, az utcakép kommersz, kivagyi és érdektelen, a keleties tájolású lejtő kiszabályozása pusztán haszonelvű, mintsem átgondolt, változatos, élhető. Noha a közeli erdős részek néhány valamirevaló fája életben maradt a telekhatáron, és a felépült ház emeleti teraszairól látni valamicskét a budai hegyvonulat és a Pilis találkozásából, valójában semmi sincs a helyén.
Megbízó és tervező számára valódi kihívást jelentett tehát, hogy az előnytelen építési szituációból a lehető legjobbat legyenek képesek kihozni. Sajnos, ha nincsenek inspiráló támpontok a tervezési folyamatban, a formálódó épület magára marad, és végeredményben szigetszerű, magányos képletként
valósul meg a ház. Houellebecq regényét idézem a címben, ugyanakkor nem a francia író művének fabulája és szüzséje itt a fontos, hanem a címben idézett sziget és lehetőség. Szigetszerű ez a ház, ami valamiféle „értelemteli rend” (V. Papanek) megteremtésére törekszik. Ugyanakkor ez a ház nem
kiáltvány, nem kritikai állásfoglalás és még csak nem is az ,,ordo ab/ad chao(s)” (rend a káoszból) programjának univerzalitása érhető itt tetten. Sokkal inkább a rend és egy racionális rendszer iránti személyes, szenvedélyes elkötelezettség.
Ne ragadjunk le azonban a telek adottságainál, mert ha az épített környezet és az építési telek adottságai előnytelenek voltak is, jól érezhető, hogy Bényei István építész és munkatársai az elmúlt években – sőt évtizedben – rendkívüli rutinra tettek szert hasonló karakterű megbízásaik során. Mint az építésztől hallom: Budapesten elfogytak a reális áron megvehető, jó adottságú építési telkek, és gyakran kell erre a hátrányra reagálni a tervezési folyamat során.
Két, túlságosan is közeli és túlságosan is nagy méretű közvetlen szomszédja okán az épület befelé fordul
lakótereivel, amit a ház középtengelyében lévő belső átlátásokkal oldanak fel a tervezők. Ennek a fényből és kapcsolódó terekből álló áramló rendszernek lírai esszenciájaként egy igencsak prózai helyiség, egy kamra, vagy pestiesen szólva egy spájz vált a jelképéve. Savmaratott, opálos, üveghártyás falaival és központi helyzetével ez az apró tároló hasáb megköveteli a benne lévő tárgyak, tárolódobozok, polcok
rendjét, ugyanis minden, ami a tárolón belül van, az az áttörő fény miatt árnyékával vetül ki a falak külső felületére. Következésképpen a nappali, a konyha-étkező csak akkor élhető igazán, ha a spájzban rend van. Szép metafora.

A teljes cikk elolvasható itt.