interjú Bényei István építésszel

„Mindent lehet másképp csinálni”

Beszélgetés Bényei István építésszel, belsőépítésszel

Luxury magazin 2020/01-es lapszám 84-93. oldal
Írta: Barna András

Bényei István ma Magyarország egyik legelismertebb építésze. Munkái mellett megjelenő „Bényei házak” aposztróf ma nem csak stílust, szakmai tudást, garanciát, hanem egyfajta filozófiát is fémjelez. A vele készített interjúm olyan mélyről jövő emóciók mentén haladt és taglalta az építész szakmát és annak holdudvarát, hogy ez a természetesnek tűnő dolog már-már rendhagyóvá is tette az egész beszélgetésünket.

Az építész műterem a budai hegyoldal egy kis csendes utcájában található. A cégéren a B13 Építőművész Kft. neve áll, de szerintem még számos további jelző is elférne a cég keresztlevelén annyira komplex filozófia mentén dolgoznak és gondolkoznak. A épület frontját, az oromfalat óriási üvegfelületek uralják. A portálok zárt állapotukban is hívogató hatást keltenek, ha egy-két ajtó nem szabna gátat a szemnek, akkor már az utcáról is szinte az egész belső tér láthatóvá válna.

A műteremben munka közben – Fotó: Batár Zsolt

István, akire bárki simán rámondaná, hogy a ma negyvenese, éppen csak elhagyta az ötvenet. Most találkozunk először. Megjelenése kiegyensúlyozott egyéniséget sejtet, amit nyugodt és megfontolt retorika kísér. Bár beszélgetésünk idején gyötri a férfinátha, ami olykor fátylat dob a mondataira ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy a szenvedélyességén kívül bármikor is felemelné a hangját.

Tizenhárom évesen ragadja magával az építészet varázsa, ami kőbevésett célként határozza meg a későbbi éveit. A középiskola után az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán végez, majd ezt követően szinte azonnal Graz-ban folytatja a tanulmányait és dolgozik. Tervezői sokrétűsége nem csak épületkontúrokban mutatkozik meg, hanem az azt körülvevő külső és belső tér szervezettségében is. Ahogy később elmeséli: az építészetre egy nagy komplex egységként kell tekinteni.  Munkája tehát e gondolatiság mellett halad, így a tervezési folyamat a kerítéstől kezdve az utolsó konyhafiókig terjed, de a legfontosabb, hogy az egység origójában mindig az ember álljon.

Barna András (B.A.): Mikor fogalmazódott meg benned az, hogy te építész leszel?

Bényei István (B.I.): Nagyon pontosan emlékszem erre: hetedikes voltam. Nagyon jól rajzoltam és viszonylag kreatív életet is éltem, ami talán a nagyapámnak köszönhető. Ő sokat vadászott, és rengeteg színes használt töltényhüvelye volt otthon, ami számomra akkor – a hetvenes évekről beszélünk – a LEGÓ-t jelentette. Számtalan dolgot építettem belőlük.

B.A.: Az eltökéltséged az építészet irányába mindvégig töretlen maradt?

B.I.: Igen, és tele voltam tudásvággyal. A főiskolán Kapy Jenő volt a mesterem, aki a diploma után szép ívű mondatokkal engedett utamra. Ezen inspirációk mentén és egy szál bőrönddel indultam el grázi Technische Universität Építész Karára, azzal a szent elhatározással, hogy én a világ legjobb építésze szeretnék lenni. Nagyon kemény, de rendkívül hasznos öt év következett.  Az Ausztriában eltöltött időszak után megismerkedtem Héder Jánossal, akivel később megalapítottuk az Inarchi-t 1996-ban. Jani az Iparművészeti Egyetemen végzett és ma a Manooi lámpák atyja, megalkotója, kiváló formatervező. Ő egy szárnyaló egyéniség én inkább a racionálisabb alkat vagyok, de tökéletesen kiegészítettük egymást és csodálatos munkáink voltak együtt. Százszázalékosan megvalósítottuk azt a „GRAZI ISKOLA” irányzatból  hozott iránymutatást, miszerint az építészetet egyetlen egységként kell kezelni. Ez pedig nem mond ki mást, mint azt, hogy ebben az egységben a házon kívül a bútort és a környezetet is meg kell tervezni. Ezt szem előtt tartva dolgoztunk mindig. Aztán 2003-ban úgy döntöttünk, hogy külön-külön próbálunk szerencsét.

B.A.: Új fogást kerestél?

B.I.: Ugyan fiatal voltam, de a Janival történt elválásunk után azt gondoltam, hogy szükségem van egy-két nyugisabb évre. Kevés, de annál komolyabb épület megtervezésére vágytam, azonban a megváltozott körülmények miatt másként alakult minden. Sokkal strapásabb időszak következett.

Ma ötvenkét éves vagyok és ha érett fejjel össze akarom foglalni a pályafutásomat, akkor summázva azt mondhatom, hogy Grazba úgy menetem ki, hogy a világ legjobb építésze szeretnék lenni, onnan hazatérve azt akartam, hogy Magyarország legjobb építésze legyek,  majd később „már csak” jó építész akartam lenni. Tovább szeretném vinni ezt a megkezdett vonalat és ma jó ember szeretnék lenni, maradni. Tehát így alakultak a szakmai periódusaim. Ma úgy érzem, hogy az úgynevezett „vagdalkozási korszakom” is finomodott, szofisztikáltabb lettem, ami remélhetőleg tetten is érhető a munkáiban, amihez emberileg is szeretnék még többet hozzátenni.

„ Ha definiálnom kellene a világ legjobb építészét,
akkor azt mondanám, hogy egy végtelen fantáziával
bíró csapatépítő.”

Budai villa látványterve

B.A.: Szerinted, hogy néz ki a világ legjobb építésze filozófiájában?

B.I.: (mosolyog) Hát…Korlátlan fantáziával bír az biztos. Én egy nagyon kreatív ember vagyok, de azt gondolom, hogy a fantáziám ma már a fiataloktól frissül meg leginkább. Ha definiálnom kellene a világ legjobb építészét, akkor azt mondanám, hogy egy végtelen fantáziával bíró csapatépítő. Mert vallom, hogy csapatban lehet csak igazán kreatívnak lenni és igazán jó munkákat letenni az asztalra. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az elmúlt évek alatt sikerült egy olyan csapatot építenem, akik mellett hátra dőlve is tudok létezni. Ez nagyon jó érzés, hogy a munkatársaim olykor finomabbnál finomabb gondolatokat dobálnak fel, amit nekem  mérlegelnem kell.

B.A.: Grazból hazatérve mennyire volt tetten érhető, vagy egyáltalán tetten érhető volt e valami kardinális különbség a két ország között?

B.I.:  Többek szerint én imádom a pofozógépet (nevet). Egy-két kemény falnak mi is neki mentünk, de én úgy vélem ez a valamilyen szinten velejárója szinte minden vállalkozásnak, főleg az én területemen. Amikor középiskolás voltam, akkor volt egy kis kockás füzetem, aminek az elejére felírtam: mindent lehet másképp csinálni, és ebben a mai napig hiszek. Tudom, hogy ez nem egy feltétlenül einsteini gondolat, de mindent mindig megvizsgálok egy másik aspektusból is, mert nem akarok klisék mentén haladni. Éppen ezért hiszem, hogy minden munkánkban van egy picike csavar, amitől az valóban „bényeivé” válik.

Visszatérve: azt gondolom, hogyha az ember önmagát akarja hozni, akkor nem kell feltétlenül semerre simulnia, ugyanis a nagyon jó minőséggel meg lehet találni a kulturált és igényes vevőkört. Magyarországon pedig van igény a minőségi munkára. A legfontosabb pedig a megrendelés mögött álló ember, ezt kell nekem, nekünk megtalálni.

Határozottság és tisztaság kettőse emeli fényűzővé e villát
Fotó: Batár Zsolt

B.A.: Fontos, hogy működjön egyfajta megrendelői kémia?

B.I.: Mindenképpen, hiszen egy munka akár két évig is eltarthat, ami állandó és folyamatos párbeszédet igényel, tehát az emberismeret döntő momentum. Érdekes, hogy a mi szakmánknak ez egy fontos egységét képezi, mégsem része az oktatásnak. Én nagyon következetes vagyok ebben a dologban. Érdekel a téma, sokat olvasok erről és nem utolsó sorban számtalanszor alkalmazom is, mivel arra már sokszor nincsen energia, hogy emberi csatákat is megvívjunk egy-egy projektben. Régebben is tetten érhető volt, de talán most egy kicsit hatványozottabban is érzékelhető, hogy bizonyos társadalmi rétegnél elszabadulnak az indulatok, amit viszont kezelni kell, mert egyébként nem tudunk együtt dolgozni. A mi kis közösségünkben nagyon jó a hangulat, ez hozzátartozik a hétköznapjainkhoz, mert csak így tudunk jól dolgozni. Ha ebbe belecsöppen egy olyan megrendelő, aki úgy gondolja, hogy a pénzéért bérletet válthat és nem megfelelően viselkedik az azonnal rányomja a bélyegét a hangulatra, és akkor minden elromlik, ezt pedig én nem akarom és nem is engedem.

Vezetői iroda részlet a műteremben – Fotó: Batár Zsolt

B.A.: Amikor az ember elhatározza, hogy építkezni fog, akkor szinte evidens dolog lehet egyfajta önmegvalósítás, ami ab ovo néhány önjelölt skiccben is papírra kerül. Ez számodra egy hasznos vonalvezető vagy egy viseletes dolog?

B.I.: Van egy nagyon aktuális példám erre. Éppen folyamatban van egy szegedi projektünk, egy nagyon kedvünkre való tervezési programmal. Egy rendkívül szimpatikus házaspárról van szó, ahol a férj több mint tíz éve dédelgeti ezt az álmát és tíz éve rajzolgat magának. Aztán az első beszélgetésünk alkalmával megbillent, aminek hatására, illetve következményeként meginvitáltam őket magamhoz. Számomra a házam az egy referencia, ami megmutatja, hogyan élek, hogy gondolom a világot és az építészetet. A látogatásuk után az úriember azt mondta, hogy: nagyon-nagyon közel áll hozzá – nem a formavilág -, hanem az a gondolkodás, ahogy én a világot látom az építészeten keresztül. Az első vázlatok utáni megbeszélés mondhatni a tíz év tervezgetésének teljes tabula rasaját jelentette. Kétdimenziós vázlatainkban mutattuk be azt, hogy szerintünk, hogyan működik a családjuk, ami valljuk be némiképp anomáliának is tűnhetett az ő olvasatukban. Bevallottan a terveink láttán egy évtized kockáspapíros ötletei dőltek dugába egy szempillantás alatt – természetesen a gondolat jó értelmében.

B.A.: Az „így életek ti” mit takar valójában?

B.I.: Amit én rajzolok, azt meg is élem, ugyanis nagyon szeretnék hiteles lenni. Nem hatásvadász fogás, amikor egy-egy megrendelőmet meghívom magamhoz. Úgy gondolom, hogy az én házam nem hivalkodó, hanem őszinte, teljesen transzparens és én is az szeretnék lenni, és nem csak mondom, hanem így is élek, tehát ezt a filozófiámat bármikor tudom reprodukálni. Egy példa: mi viszonylag korán elkezdtünk alternatív energiákat használni, szerintem 16 éve nem tervezünk gázt az épületeinkbe. Én is így élek, de ezt a megoldást mégis nagyon sokszor el kell magyarázni a megrendelőinknek és meg kell velük értetnünk, hogy ennek ellenére nem fázunk és mindig van melegvíz a zuhanyzóban stb. Szerencsére ma már egyre többen ismerik ezeket a rendszereket, de itt azért még honi szinten óriási lemaradásban vagyunk a környező országokhoz képest. Anélkül, hogy politizálnék meg kell jegyezzem, hogy a környezettudatosságra nevelés még közel sem elégséges idehaza.

B.A.: Engedj meg egy kicsit bulvárosabb kérdést. Előfordult a praxisodban, hogy azt mondták: a pénz nem számít?

B.I.: A pénz mindig számít, de olyan előfordult már, hogy szabadkezet kaptunk, de azt a felkérést nem fogadtuk el. Ugyanis, ha nincs itiner és a projektet nincsen kire megvalósítani akkor az egésznek nincsen értelme. Nálunk előfordul, hogy nagyon nagy megrendelések fölött diszponálunk, 1-2 milliárdos lakóépületeket  is levezényelnünk, de ott is mindig az átgondoltság az irányadó. Ne azért mondjuk egy házra, hogy luxusház, mert ott a budin is aranykilincsek vannak. Ez nem erről szól!

Nálunk egyébként nem ezt, hanem a tervezési időt kell megfizetni. A feladat nagysága dönti el, hogy egy adott munkán hány embernek kell majd dolgoznia. Persze egyösszegben kimondva mindenképpen sokkoló lehet a számla vége, de ha visszaosztjuk mondjuk két évre öt vagy még több ember munkájával, akkor rájövünk, hogy ez még egyáltalán nem az az anyagi megbecsülés, ami mondjuk a Lajtán túl van.

B.A.: Mennyire vannak hatással a megrendelőkre a trendek. Ez megjelenik egyfajta irányadó béklyóként?

B.I.: 2010 környékén megjelent a mediterrán és főleg a provanszi stílus. Mindenki ilyet házat akart építeni. Mi is számtalan ilyen igénnyel szembesültünk. De, amikor megkeresetek minket és mindig megkérdeztem: Budapestre akar egy ilyen házat? Nem ugyanaz az éghajlat, nem úgy süt a nap sem. Közben nagyon sokan elfelejtik, hogy az elmúlt három évtized alatt megváltozott a főváros éghajlata is. Ma már nem úgy kell árnyékolni, nem úgy kell hűteni, mint ezelőtt 30 évvel. Teszem hozzá ma már a ház egyik legfontosabb tényezője a hűtés lett, és sorolhatnám a megváltozott prioritásokat.

„ Mi egy házzal élhető keretet adunk, amit majd a tulajdonosok felöltöztetnek, a ház asszonya pedig élettel tölti meg ezt a teret.

A villa belső terének tiszta eleganciáját csak egy-egy játékos apróság egészíti ki
Fotó: Batár Zsolt

B.A. Banális lesz a kérdés, de hisznek neked?

B.I.: Számos alkalommal nehéz ellenkeznem, mert a megrendelők sok esetben már párbeszédben vannak kivitelezőkkel, akik ilyen-olyan véleménnyel vannak egyes megoldások iránt, ami jellemzően és sok esetben elutasító hozzáállást eredményez. Ez egyébként jól fémjelzi azt is, hogy az ismerethiány negatív befolyásoló tényező lehet. Emiatt nekünk nagyon sok falat át kell törnünk, ami talán már egy küldetéssé is vált. Én nagyon büszke vagyok arra, amikor egy projekt befejeződik és meghívnak egy-egy házavatóra, akkor a megrendelők elmondják, hogy nagyon élvezték az elmúlt két évet, mert sokat tanultak és talán egy picit meg is változtak.

Annak ellenére, hogy mi néha nagy házakat tervezünk ezek mind zöldházak, energiatudatos házak. A belsőépítészete pedig formálni tudja a családot. Mi egy házzal élhető keretet adunk, amit majd a tulajdonosok felöltöztetnek, a ház asszonya pedig élettel tölti meg ezt a teret. Mi nem múzeumot akarunk az ottlakóknak átadni. Ezért is fontos az, hogy már a tervezés szakaszában meg tudjanak nyílni, mert ha nem akkor például nem tudunk megtervezni jól egy hálószobát.

B.A.: Könnyen meg tudnak nyílni? Az utóbbi példa például kifejezetten bizalmi vagy intim terület, kérdéskör, amit feltehetőleg nem mindenki vállal fel.

B.I.: Azt kell mondjam, hogy amíg valaki nem vállalja fel, nem nyílik meg, addig nem lesz jó a ház sem. Volt példa arra, hogy a megrendelő a kiviteli szakaszban állt elő a farbával, aminek a végén egy új megoldást kellett keresnünk egy korábban el nem mondott problémára, igényre. Túl azon, hogy ezt én egyfajta személyes kudarcként éltem meg, mert nem tudtam megnyitni a megrendelőt, még plusz költségekkel is járt a dolog. Azt kell belátni, hogy nekünk az a feladatunk, hogy egy olyan házat tervezzünk meg, ami megrendelő számára a legjobb. Ez nagy kihívás és a legszebb része a szakmának.

B.A.: Utálom magam a kérdésért, de van olyan, hogy kedvenc házad, vagy mindegyik a te gyereked és ezért imádod mindegyiket?

B.I.: Jól látod, tényleg mindegyik az én gyerekem és éppen ezért néha iszonyú nehéz elengedni egy-egy projektet, és volt eset, amikor „könnyes szemmel” hagytam ott egy házavatót partit. Elképesztő energiák vannak egy ilyen alkotásban és ezt érzelmileg nem lehet figyelmen kívül hagyni.

B.A.: Születtek barátságaid a projektek során? Olyanra gondolok, amik túlmutatnak ma már a munkabaráti vagy jó ismeretségi státuszon?

B.I.: Igen, alakultak ki ilyen kapcsolataim, amiben az egyiket  paradox módon, egy meghiúsult megrendelés hívott életre és tart a mai napig is. De, ezen kívül is van több elmélyült vonal, ami anno megrendelésként indult.

Eleganciát sugárzó, felsőkategóriás penthouse, ahol a világos padló is a beltér méreteit hangsúlyozza

B.A.: Azt tartja egy mondás, hogy az első házat, amit építesz, azt add el az ellenségednek, a másodikat a barátodnak, a harmadikat pedig tartsd meg magadnak. Te mit mondasz erre?

B.I.: Én ketté választanám ezt a kérdést. Ami rám igaz, hogy az első házam olyan volt, amiről azt gondoltam, hogy az örök élet és még egy nap. Ezzel szemben ma a második házamban lakom, de úgy érzem bennem van egy harmadik is (nevet).

Megrendelői oldalról viszont borul a saját tézisem, ugyanis ott mindig az elsőt és a legjobbat akarom, és ebből nem engedek.